18. fejezet

2019. január 6. - 2 évvel és 7 hónappal az éjszaka után 

A parkolóban leállítottam a kocsi motorját, majd azzal a hatalmas életkedvemmel besétáltam a hatalmas épületbe azzal a céllal, hogy egy újabb, számomra érdektelen megbeszélésen vegyek részt. Gondolkoztam a dolgokon, de nem tudom, melyik lenne rosszabb: a színpadon, tízezrek előtt darabokra hullani, vagy csalódást okozni a kilépésemmel. Egyik sem megoldás. Nem akarok megfutamodni, de félek.

- Késtél - nézett rám szúrós tekintettel Luke.
- Örülj, hogy itt vagyok, mert eljönni sem akartam - vetettem oda félvállról, ami másik két bandatársamnak sem tetszett.
- Komolyan ki akarsz lépni? Ennyi idő és emlék után? Nincs benned semmi tartás, Ashton? - szólt Mike szinte kétségbeesett hangon. Képtelen voltam megszólalni. A torkomban a gombóc egyre csak nőtt. Emlékek ezrei törtek elő és filmként peregtek le lelki szemeim előtt. - Hallod?! Mégis mit képzelsz?! - csapott az asztalra, aminek hangjától összerezzentem. Meglepett viselkedése. - Végig melletted álltunk, mi mindent megtettünk, hogy segítsünk neked, de te rohadtul nem foglalkozol senkivel, csakis saját magaddal. Önző vagy! Csak magadra gondolsz most is. Az meg sem fordul a fejedben, hogy ha te nem vagy, 5sos sincs, ha te nem vagy mindannyian bedobhatjuk a törülközőt. Az Istenért, Ashton! Számítunk rád, kurvára ne merj több csalódást okozni nekünk! - üvöltött. Minden egyes szavával növelte a gombócot és tudtam, hogy mindannyian dühösek rám. 

Két éve mást sem csinálok, csak sajnáltatom magam, de ők nem tudják, min kellett keresztül mennem. Ők nem veszítették el azt, akit a világon a legjobban szerettek, illetve szeretnek. Luke és Jane azóta is egy párt alkotnak, már jegyben járnak, tervezgetik az esküvőt és a gyereket is. Tökéletes életük van. Mikera is rátalált a szerelem, ahogyan Calumra is. Mindannyiuknak tökéletes életük van. Én vagyok az egyetlen, aki két éve még egy saját magát kínáló hölgyre se tudott lelkiismeret nélkül ránézni. Minden egyes alkalommal, amikor lehetőségem lett volna megtennem, úgy éreztem, nem csalhatom meg. Nem csalhatom meg sem őt, sem az emlékét. 

Hallottam, hogy Luke is beszél. Ráemeltem tekintetem, de minden homályos volt. Az értelmes szavak helyett csak zajt hallottam és egyre zűrzavarosabbá vált a környezetem. Éreztem egy hatalmas ütést a fejemen.

A tó partján feküdve tértem magamhoz. Felültem és Hope-al találtam szembe magam, aki hatalmas, zöld szemeivel és egy aranyos mosollyal nézett engem.

- Elaludtam? - kérdeztem felülve. 
- Csak egy kicsit - kuncogott fel, majd mellém húzódott. Fejét a vállamra döntötte, úgy nézte a tó vízében tükröződő csillagokat. - Olyan, mintha két égbolt lenne - szólalt meg szinte suttogva.

Nem válaszoltam, csak átkaroltam. Nem ellenkezett. Minden olyan nyugodt volt. Mintha mindez csak valami álom lenne vagy mintha én is csatlakoztam volna hozzá. 
Őszintén megvallva, nem igazán érdekelt, hogy mi is ez, mert vele voltam. Csupán a jelenlétével megnyugtatott, minden fájó emlék eltűnt és újra éreztem azt az érzést, amit boldogságnak hívnak. Hope előtt azt hittem, hogy tudom, mi az a szerelem, mit jelent önfeledten nevetni, mi az az igaz szerelem, de tévedtem. Amit Hope előtt éltem át Jasmine-el, vagy éppen csak a barátaimmal semmi ahhoz képest, amit Hope egyetlen velem töltött percével okozott nekem. Én, kis naiv, azt hittem, tudom, milyen élni, szeretni, de ezt Hope tanította meg nekem. Előtte és utána, mintha csak űr lenne. Csak Ő létezett. 
Abban is biztos vagyok, hogyha igaz, amit mondanak és a halál előtt lepereg az ember előtt az élete, akkor nekem Hope gyönyörű, zöld szeme lenne az utolsó dolog, amit látok.

- Te hiszel abban, hogy a csillagok valójában elhunyt emberek lelkei? - kérdezte felemelve fejét vállamról.
- Hiszek benne. És te? 
- Én is. Tudod, lehet butaság, de ha egyszer meghalok, szeretnék én is csillag lenni. És ha tudnám, hogy valaki, aki mindennél jobban hiányol, éppen az égre néz, fényesebben ragyognék, mint bármelyik csillag, csakhogy a tudtára adjam, én mindig vele vagyok, mert ha nem is lát, én nem tűnök el az égről.
- Ez annyira szép gondolat. Hope, te annyira csodálato...
- Valami mászik a bokámon. Ashton, szedd le! - kiáltott fel ijedtében. Ismét belém rekesztette a vallomásomat. 
- Nyugi, csak egy csupasz csiga! Mutasd és leveszem - mondtam mosolyogva. Felém emelte lábát, majd egy gyors mozdulattal dobtam a bokrok közé azt a csigát.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem ettől a halálos állattól - nevetett fel.
- Szívesen tettem, a csigák ezen fajtája igencsak veszélyes tud lenni - mentem bele a játékába. 

Csend telepedett ránk. Ismét csak ültünk és néztük a csillagok tükörképét a víz felszínén. Fogtam és hanyatt dőltem magammal rántva őt is.

- Miért csak a hamisítványokat néznénk, ha láthatjuk az igaziakat is, nemde?
- Igazad van - válaszolta mosolyogva.

Egy széken ülve tértem magamhoz. Azonnal körbenéztem, kerestem az előbb még mellettem fekvő lányt, de mindhiába.

- Jól vagy? - nézett rám a már ismerős kék szempár aggódva.
- Csak fáj a fejem - nyúltam az említett testrészem felé és ahogyan megérintettem, a fájdalom erősebb lett, a kezemen pedig vér csorgott végig.
- Egyszerűen csak ledőltél a székről, a szívbajt hoztad ránk - mondta Calum. 
- Ma még semmit sem ettem, biztos ez az oka - magyaráztam rájuk sem nézve. 

A megbeszélést rám és a használhatatlanságomra hivatkozva elnapolták. Újból. Újból a levesükbe köptem. Újból miattam nem ment valami úgy, ahogyan azt ők eltervezték. Újból én vagyok a rossz. És édes Istenem, ha tudnák, mennyire rossz ember is vagyok! 

Hazaúton az álmomon járt az eszem. Biztosan valami jel lehetett. Hiába, de én játszani akarok. A színpad volt az otthonom és a rajongók a családom. Vagy úgyis mondhatnám, hogy a színpad az égbolt, a rajongók pedig a csillagok. Tisztán emlékszem, milyen érzés egy lassabb számnál lenézni a színpadról. Fény csak tőlük jön és olyan érzés, mintha én is egy volnék közülük, olyan, mintha a csillagok között lennék, mintha Hope mellett lennék. 

Ahogy ebbe belegondoltam, kicsit újra otthon éreztem magam. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon és már kevésbé féltem. Ha kiderülne a titkom, egy család mindig megbocsát, igaz? Egy család támogat, nemde? Egy család mellettem van, bármit is tettem... Könyörgöm, Istenem, mondd, hogy így van! A család sosem fordít nekem hátat. Családi körben mindig otthon lehetek, ugye?

És az én igazi családom, Anya, Lauren és Harry, végig mellettem voltak, de én nem becsültem meg őket eléggé, ahogyan a bandatársaimat sem és a rajongóimat sem. 
Teljesen elzárkóztam minden és mindenki elől. Ahogy ez tudatosult bennem, a legközelebbi parkolóban megálltam. Elővettem a telefonomat. Felhívtam édesanyámat, a srácokat. Felléptem Twitterre és nagyon hosszú idő után újból posztoltam. Mindenkinek csak egyetlen szót mondtam. Azt, amit Hope-nak is többször és hamarabb kellett volna mondanom. Azt az egy szót, ami mai napig emészt. Azt az egy szót, aminek a jelentésére Hope tanított meg: SZERETLEK!

17. fejezet

2019. január 6. - 2 évvel és 7 hónappal az éjszaka után

A legutóbbi megbeszélésünk és az azt követő vallomásom óta a banda nem igazán találkozott. Egy teljes hetünk maradt a kezdésig, de én még mindig a kilépés határán állok. A napjaim egyre hosszabbak, egyre fárasztóbbak, én pedig egyre kimerültebb vagyok. Olyan érzés ez, mintha minél távolabb lennék attól az estétől, annál jobban fájna. Mintha minden most érne véget, ami igazából megváltás lenne. Körülbelül, mint az első hónap után. Hetekig kórházban voltam, infúzióra kötve, mert se enni, se inni nem voltam képes. Arra az állapotra szokás mondani, hogy nem él, csak túlél. Vegetáltam. És lassan megint ott tartok. Gyenge vagyok. Tíz kiló ment le rólam három hónap alatt. A srácok tényleg aggódnak értem, de bármit is tesznek, minden hiába. Magamat okolom a halála miatt. Tudom, hogy ha nem akarok akkora nagy feneket keríteni egy rohadt szónak, akkor még mai napig itt lenne velem. Lehet nem lennénk együtt, lehet ugyanilyen életképtelen lennék, de tudom, hogy ő velem lenne, ahogyan én is mindig mellette álltam.

Kivételesen nem a családi házban, hanem a saját lakásomban "élveztem" a magányt, így senki sem cseszegetett, hogy legyek már a régi önmagam. Vele voltam egész, nélküle azonban egy fél sem vagyok. Tehát lehetetlent kérnek tőlem.

Nem tudom, hogy miért, de az első turnénkra emlékeztet az egész szituáció, amikor a rajongók először látták velem Hope-ot. Még a mai napig emlékszem minden egyes elhangzott szóra, minden kérdésre, minden válaszra és minden mozzanatára.

- Ashton, én félek - suttogta a fülembe, ahogyan a turnébusz lassítani kezdett a hotel előtt. A rajongók, bár még nem voltak sokan, de hangjukkal jelezték ottlétüket. 
- Bármi történjen is, szorosan fogd a kezem és ne engedd el, rendben? - néztem mélyen zöld szemeibe. Nem válaszolt, csak bólintott egyet, majd behunyta szemeit és sóhajtott egy nagyot. - Jane is izgul, Luke valószínűleg ugyanezt mondja el neki, szóval ha szeretnéd, ő is elmondhatja, ha megnyugtat - próbáltam a hangommal is nyugodtságot sugallni felé, de én is féltem, hiszen mégiscsak ez az első turnéállomás. 
- De Jane Luke barátnője. Neki megvan a magyarázata, hogy miért is van veletek. De nekem mi? Én miért vagyok itt? - csillogtak szemei, de nem csak a félelem miatt. Volt bennük valami fénye a reménynek is. Mintha azt akarta volna hallani, hogy miattam van itt, mert azt akarom, hogy itt legyen. 
- Tudod miért? - kérdeztem vissza, majd egy mély levegővétel után, negyedszerre is belekezdtem a vallomásomba. - Amióta találkoztunk, azóta érzem. Ez a negyedik alkalom, hogy el szeretném mondani, hogy teljesen odáig vagyok ért...
- Hope, te nem félsz? - szólt közbe Jane. Hihetetlen, hogy most sem tudtam végigmondani. Ez már biztosan egy jel. Luke barátnője megfogta Hope kezét és elmentek a mosdóba, miközben engem egyedül hagytak a gondolataimmal és a belém fojtott szavakkal, amik most még inkább kínoztak.

Luke az ajkába harapva nézte, ahogyan barátnője elsétál előtte. A pillantásából is kivehető volt, hogy szerelmes abba a lányba. Féltem attól, hogy ez rajtam is ennyire látszik, ezért próbáltam nem kimutatni, de tudjuk milyen a testbeszéd: irányíthatatlan.

Pont akkor tértek vissza, amikor a busz teljesen megállt. Hope elé léptem, miközben a vállamra dobtam a kisebbik táskámat. 

- Készen állsz? - kérdeztem szinte a homlokának döntve a homlokomat. 
- Nem, de essünk rajta minél hamarabb túl - mosolyodott el zavartan.
- Csak ne engedj el! - kulcsoltam össze kezeinket második alkalommal. Most még jobban illet az enyémbe. Mintha csak az enyém lenne, mintha csak nekem teremtették volna. 

Újra mosolygott, de most nem zavarában. Őszinte mosolya volt, amit az idő múlásával egyre többet engedett láttatni. Jó hatással voltunk rá. 

Calum és Mike voltak az elsők, akik kiszálltak a buszból, ezzel is egy kis időt hagyva Hope-nak és Jane-nek. Habár a rajongók láttak már képeket Jane-ről, róla tudtak, de Hope teljesen új "dolog" lesz. Őt eddig sikerült titokban tartani, amit természetesen ő kért. 
Ahogy Luke védelmező testtartása mögött barátnője is kiszállt a buszból, a rajongók hatalmas sikolyokkal jelezték, hogy a kedvenc tagjuk megérkezett. Mindenkit szeretnek, de valljuk be, hogy a vezetőénekes részesül mindig a legtöbb figyelemben, de mi ezt elfogadtuk és bevallom, én azt a figyelmet nem is bírnám. Lehet hozzá tudnék szokni, de jelen pillanatban sok lenne. Imádom a figyelmet, de amikor minden lépésemről tudnak, sőt akarnak is tudni, az ijesztő azért.
Hope vett egy nagy levegőt, majd mintha az árnyékom lenne, szorosan mögöttem ő is megmutatta magát. Kisebb sikert arattam, de amikor meglátták, hogy másodmagammal vagyok én is, azonnal özönlöttek a kérdések. A bandatársaim példáját követve én is odamentem fényképet készíteni velük, de Luke-al ellentétben, én nem engedtem el Hope-ot. 

Többen kérdezték, hogy hogy hívják, amire egy zavart mosoly kíséretében saját maga válaszolt, sőt még kezet is nyújtott, amin elmosolyodtam. Nem hittem volna, hogy ennyire közvetlen lesz velük szemben. A végén már azt vettem észre, hogy ő engedte el a kezem és engem követve, ha kérdést kapott, válaszolt. Azonban az egyik lány olyat kérdezett, amire mindkettőnk felkaptuk a fejünket. 

- Ashton, ő a barátnőd? - kedvesen kérdezte, nem volt benne ellenségesség, de mégis féltem rá bármit is válaszolni, így Hope-ra néztem, aki szintén olyan sokkban volt, mint én.
- Igen, a barátnője vagyok - karolt belém. Szemeim kikerekedtek, szívem nagyobbat dobbant. Úgy éreztem, révbe értem. Ha Hope az enyém, mindent, amit valaha szerettem volna, megkaptam. - Ahogyan Luke, Cal és Mikey barátnője is - tette hozzá.

Darabokra szaggatott. Jobban fájt, mint eddig bármi. Olyan volt, mintha reményt adott volna, de esélyt nem. Hiszem, hogy tudna szeretni, de meg sem próbálja. 
Nem tudtam leplezni, hogy ez kurvára szíven ütött, így leráztam magamról a kezeit, majd tovább sétáltam.
Nem akartam ott hagyni, de annyira fájt, amit mondott, hogy ha maradok, biztosan elsírom magam, mint egy óvodás, aki lehorzsolta a térdét. 

Mosolyt színlelve készítettem a képeket, és hiába voltam én az utolsó, aki leszállt a buszról, én tértem be elsőként mindenkit hátrahagyva. Nem akartam bunkó lenni, nem akartam Hope-ot magára hagyni, de nem tudtam kint maradni. A bejárati ajtó mögött állva néztem, ahogyan elveszetten szegődött Mike-hoz és hogy őt is a sírás kerülgeti. Nem tudom, hogy azért, mert egyedül volt, vagy hogy azért, mert tudta, hogy megbántott. Sose tudtam pontosan megmondani, mi bántotta. Csak látszott rajta, hogy valami nem jó. 

- Miért hagytál egyedül? Azt mondtad, ott leszel. Hazudtál, Ashton! Kurvára hazudtál nekem! - fakadt ki, amint  elém ért. Könnyei patakként folytak, hangja el-elcsuklott, szemei pirosan izzottak. Válaszolni sem volt időm, Mike maga után húzta és vállát átkarolva támogatta őt.

Ez az emlék is üldöz, akár csak az összes többi, amit valaha vele éltem át. Még mai napig érzem azt a boldogságadagot, amit azzal az egy mondatával okozott. Az arcomat még most is elönti a pír, a gyomromban életre kelnek a rég meghalt pillangók és a szívem gyorsabban ver. Hallom boldogan csilingelő hangját, szinte visszhangzik a fejemben. De ugyanakkor azt a mérhetetlenül nagy fájdalmat is érzem, amit a mondat másik fele okozott. A könnyeimet még most is nehéz visszatartani. Egy az egyben olyan, mintha minden tegnap történt volna. Talán ez az oka, hogy nem akarom tovább csinálni. Attól jobb, hogy ő velem volt, úgysem lesz. Nem tudnék mindent úgy csinálni, hogy ne látszódjon, hogy közben darabokra hullok. Minden koncert elvenne belőlem egy darabot, amit sosem kaphatnék vissza. Bár ez így is megtörténik, de legalább nem látja senki.

Már nem tudnék mosolyogva a színpadra állni, nem lennék képes könnyek nélkül egy-egy dalt előadni, mikor tudom, hogy az, akiről szól, nincs többé velem. és a lelkiismeretemet sem tudnám legyőzni, azt mondani, hogy csak elhagyott, mikor én vagyok a gyilkosa. Viszont gyáva vagyok beismerni. Nem akarom a hátralévő életemet börtönben tölteni. nem akarom, hogy mindenki ezen csámcsogjon. nem akarom, hogy a mindig kedves, segítőkész és életvidám Ashton egy érzéketlen, hazug és kegyetlen gyilkossá váljon a rajongók szemében. nem akarom, hogy a banda miattam veszítsen el embereket, nem akarok ekkora fájdalmat okozni senkinek. De a kilépésemmel is ez a baj. Csalódást okoznék több millió embernek. de legalább a titkom az enyém maradna.

Tényleg nem tudom, mit kéne tennem. Hope emlékével nem egyszerű együtt élni, ahogyan vele sem volt. Mégis inkább veszekednék vele minden egyes nap, mintsem egyáltalán ne lenne az életem része. Hiába, az időt visszatekerni nem tudom. El kéne fogadnom, de nem megy. Lehet nem is akarom, hiszen az életem szerelmét vesztettem el. Lehet már rég túl lennék rajta, ha úgy fognám fel, hogy bárkit megkaphatok, akit csak akarnék, de én nem ilyen vagyok. Nekem az az egy ember kell, akit tényleg szeretek. Nem tudnék kihasználni senkit, főleg úgy, hogy tudom, nem lenne értelme, mert bárkivel is lennék, őt keresném benne. Nem színész vagyok bassza meg, hanem zenész. Nekem nem elrejteni kéne az érzéseimet, hanem a zenével kiadni magamból. De bárki bármit mond, nem állnának mellettem, ha tudnák a teljes igazságot. Csalódnának bennem.

- Igen? szóltam bele a telefonomba, ami megszakíthatatlanul csörgött a dohányzóasztalomon.
- Ma ötkor megbeszélés - mondta Mike a vonal másik végén.
- Ott leszek - adtam a választ, majd kinyomtam a telefont és az órára néztem.

Még volt egy kis időm, így a TV keltette zajban álomra hunytam a szemem remélve, hogy Hope újra mellettem lesz legalább egy kis időre.

16. fejezet

2015. január 05. / ~ 1 évvel és 9 hónappal az éjszaka előtt

Újra mindent el kellett pakolnom, mármint a dobfelszerelést és a két bőröndömet, ami valljuk be, hatalmas helyet foglal el, és emellé még jön a többi hangszer és Hope cucca is. Hiába van direkt erre a célra bérelt autónk, még így is nehézkesen férünk el. 

Hope az anyósülésen várta, amíg a srácok is bepakolnak. Mosolyogva figyelte minden egyes megmozdulásomat, és hálás tekintetet intézett felém minden egyes alkalommal, amikor rá néztem. 

- Mindenki készen van? - kérdeztem összecsapva a tenyerem.
- Azt hiszem - vakarta a tarkóját Luke. - Tiéd az a vörös bőrönd? - nézett Mike-ra szinte kinevetve őt.
- Miből gondolod? - nézett rá sértődötten.
- Illene a hajadhoz, Clifford... a nagy vörös...
- Kutya, tudom, de már uncsi. Nem találnál ki valami egyedibbet? - forgatta meg a szemeit, de Luke és Cal igencsak jót szórakoztak rajta. 
- Az az enyém - fordult hátra Hope.
- Nyaralni mész? - kérdezte Calum értetlenül.
- Ashton nem szólt? - hiába indult kérdésnek, a mondat közben fogta fel, hogy ez inkább kijelentés lesz. Hallottam a szóváltást, így jobbnak láttam megbeszélni velük.
- Hope velünk jön. Tudom, szólnom kellett volna, de hirtelen döntés volt. Sajnálom - mondtam bezárva magam után a kocsi ajtaját. 

- Ashton, beszélhetnénk? - szállt ki Luke, majd én is követtem. Kicsit arrébb sétáltunk, majd felém fordult. - Teljesen biztos vagy te ebben? 
- Igen - próbáltam határozott lenni.
- Bassza meg! - fordult ki magából. - Ashton! Ő Hope! Vele soha semmi sincs rendben. Mégis mihez fogsz kezdeni, ha az ottlétünk alatt valami bekattan nála? Nem veszed észre, hogy úgy pattogsz, ahogyan ő fütyül? Teljesen elvette a józan eszed. Egyáltalán nem támogatom az ötletet, és biztosra veszem, hogy a többiek sem - szegezte felém a dühtől szikrázó szemeit. Annyira meglepett ezzel az akciójával, hogy pár másodpercig csak nagyokat pislogtam, de aztán eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott. És ekkor nálam pattant el valami.
- Szüksége van rám! - szűrtem ki a fogaim között a szavakat, és attól tartottam, hogy ha nagyobbra nyitom a szám, kiabálni kezdenék. - Mindenki elhagyta, megverték, depressziós. Rajtam kívül nem számíthat senkire. Nem fogom egyedül hagyni. Most nem! 
- Remek. Akkor szóljunk már Jade-nek is, mert ő sem akar nélkülem lenni. Hozzuk Mike kiszemeltjét is és hogy Cal se legyen egyedül még három kutyát! - hangja gúnnyal teli volt.
- Válassz Luke! Vagy ő is jön, vagy én nem megyek! Rajtad áll! - hiába próbáltam magam türtőztetni, kicsit hangosabbá váltam a  kelleténél és már csak a kocsiajtó csapódására lettem figyelmes, amit Hope csapott be maga után. - Örülj magadnak Hemmings! - vágtam hozzá a szavakat, majd Hope után siettem. 

Nem tudtam, hová futhatott, de volt egy tippem. Amilyen gyorsan csak tudtam, a tavacska felé vettem az irányt. És mit ad az ég, a megérzésem most sem csapott be.

- Hope! Én... 
- Semmi gond, Ashton. Csak nem értem, miért nem szóltál nekik rólam. Megkímélhettük volna egymást ezektől a percektől - nézett rám könnyben úszó szemekkel.
- Luke egy barom, ne is foglalkozz vele! Majd megbékél.
- Emlékszel? Itt találkoztunk. És most ez a legmegfelelőbb hely a búcsúra is. 
- Ne beszélj butaságokat, Hope! 
- Nem, Ashton. Én voltam az ostoba, hogy elhittem, ez lehet az én világom is. De nem. Ez a ti álmotok. És én nem tartozom bele. 

Egyszerűen nem tudtam megszólalni. A fejemben kavarogtak a gondolatok, hogy talán itt van a megfelelő pillanat, amire már oly' régóta várok, de mintha egy beragadt cipzár lett volna a számon, nem tudtam megszólalni, csak tátogtam, mint egy partra vetett hal.

- Hope! - ejtettem ki a számon olyan lágyan a nevét, mint talán még soha. - Nekem te vagy a legnagyobb álmom - mondtam ki összeszorított szemekkel, ugyanis féltem a reakciótól. 
- Tessék? - hallottam hitetlenkedő hangját. 
- Öhm... Én csak akkor élek az álmaimban, ha melletted tehetem - zavarban voltam. Össze-vissza kapkodtam a tekintetem és izzadt a tenyerem.
- Ezt komolyan mondod? - fordult felém teljesen.
- Semmit sem mondtam még ennyire komolyan. Hope, már régóta el szeretnék mondani valamit, de eddig még nem sikerült. Attól a perctől kezdve, hogy itt a tó partján megláttalak, azóta úgy érzem, hogy teljesen megváltozott az életem. Azt hiszem, hogy szerelme... - már majdnem kimondtam, de megcsörrent a telefonom. Bosszankodva vettem elő és láttam, hogy Calum hív. - Vissza kéne mennünk - mondtam lerakva.
- De mondani akartál valamit - nézett fel rám, ugyanis én már álltam, indulásra készen.
- Nem fontos. Majd máskor - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd a kezemet nyújtottam.

Amint visszaértünk, Mikey és Cal a kocsi mellett állva türelmetlenkedtek, de Luke-ot nem láttam sehol sem.

- Luke? - kérdeztem eléjük érve. Nem válaszoltak, csak a kocsi felé böktek a fejükkel. Bent ült, fejhallgatóval a fején. 
- Hope, tudd, hogy mi örülünk neked. Luke pedig csak azért ellenzi, mert Jade nem jöhet. De hidd el, lenyugszik - simította meg Mike Hope karját, mire Hope csak elmosolyodott.
- Köszönöm! - ölelte meg őket. 

Jó érzéssel töltött el ezt látni. Mike és Calum teljesen megértően viselkedtek, Luke pedig, mint egy barom, de érthető. Bennem nem volt semmi negatív érzés felé. Úgy gondolom, a helyében én is így cselekedtem volna. 
Hope elfoglalta a helyét az anyósülésen, mellettem, amíg a srácok befészkelték magukat hátra.

- Mindenki a fedélzeten? - kérdeztem a visszapillantóba nézve.
- Igen, Fletcher kapitány! - poénkodott Calum, amin Mike könnyezve nevetett.

Lassan lehajtva a feljáróról újra úton voltunk, hogy megvalósítsuk az álmunkat annyi különbséggel, hogy én már félig álmodtam, ha a bal oldalamra pillantottam. Hope mosolyogva figyelte az utat és néha engem. Mind a négyen - ugyanis Luke nem vett részt a szocializálódásban - a rádióval együtt énekeltünk, és jókat nevettünk. Hope újra önfeledten mosolygott és csak néha láttam jelét a fizikai fájdalmának, ami egy újabb mérföldkő volt. 

Körülbelül félúton lehettünk, amikor mindenki kidőlt. Hope a fejét az ablaknak döntötte, miközben a biztonsági övet ölelte át. Még alvás közben is mosolygott. Soha nem láttam még ennyire őszinte mosolyt az arcán. Boldog volt. Velem, na és persze a srácokkal megtalálta önmagát. 

15. fejezet

2014. december 21. / ~ 1 évvel és 9 hónappal az éjszaka előtt

Álmosan nyitottam ki a szemeimet, de amikor felfogtam, hogy Hope is velünk van, azonnal éberebbnek éreztem magam. Ma estére beszéltük meg a srácokkal, hogy nálunk vacsoráznak, és tartunk egy amolyan elő karácsonyt.

Gyorsan magamra kaptam egy melegítő alsót, felsőt azonban nem. Hihetetlenül meleg volt, még számomra is, aki ehhez az időhöz volt szokva. Gondoltam egyet és Hope szobája felé indultam megnézni, hogy alszik-e még.

Halkan kopogtam, mert nem akartam vele felkelteni, ha még aludna. Semmi válasz nem jött, így halkan kinyitottam az ajtaját és a résen bepréseltem a fejem pont addig, hogy belássak. Hope még aludt. Hason feküdt, feje alatt egy kispárna, kezei pedig teste mellett hevertek. Még a szája is nyitva volt kicsit. Mindig tökéletes frufruja most nem takarta gyönyörű arcát. Egyszerűen nem tudtam megállni, visszamentem a telefonomért és halkan, lábujjhegyen beosonva fényképeztem le, de arra nem gondoltam, hogy hangot ad ki a készítésnél, amire fel is kelt.

- Te meg mit csinálsz? - emelkedett fel lassan, és a hirtelen jött fénytől hunyorgatott.
- Semmit! Csak jöttem szólni, hogy ha a szimatom nem csal, kész a reggeli. - hadováltam valamit, ami először jutott eszembe.
- Adj öt percet! - mondta visszadőlve. Az ágy egy személyes volt és a fal mellett foglalt helyet. Ő teljesen a falhoz bújt, így hagyva maga mögött egy kis helyet. Kaptam is az alkalmon. Gondoltam, megérdemel valami olyan ébresztést, amit nem sűrűn kapott. Felfeküdtem mellé és a fülébe kezdtem súgni.
- De ha öt percen belül nem érsz le, minden étel engem illet, Álomszuszék! - pusziltam meg az arcát, majd az ajtóhoz sétáltam.
- Azt már nem! - fordult meg. Gyors akart lenni, de sebei nem hagyták csak úgy mozogni. Ahogy kikelt az ágyból, kicsit meg is billent, mire én azonnal odaszaladtam.
- Jól vagy? - kérdeztem megtámasztva.
- Persze. Csak a bordám. Biztos elaludtam. - mosolyodott el, ami most sem volt őszinte. Még a levegőt is pihegve vette, hogy ne okozzon magának fájdalmat.
- Én örülök, hogy itt vagy, de hogy a fenébe engedhettek ki így a kórházból?! - sétáltam vele a konyha felé, miközben végig én voltam a mankója.
- Öhm... nincs, aki fizesse az éllátásomat. Ez nem csak egy "ünnepi" eltáv. - mondta végig a földet nézve.
- De, akkor ez azt jelenti...
- Hogy az ünnepek után sem megyek vissza. Igen. De ne aggódj, az első koncerteteken már az első sorban fogok tombolni! Ígérem. - nevetett halkan fel, majd leült az asztalhoz. - Jut eszembe, mikor mesélsz? - nézett rám mosolyogva. Ügyes! Tudta, hogyan terelje a szót.
- Amint megetted ezt a hatalmas adag rántottát, amit anya hagyott itt, azzal az üzenettel, hogy egy morzsa se maradjon, különben az esti desszertből nem ehetünk.
- Akkor? Mire is várunk?
- Pont erre a kérdésre vártam. - mosolyogtam és én is leültem, majd mindketten nekiálltunk a négy főnek is elegendő étel elfogyasztásához.

Mikor tényleg minden elfogyott, szétterültünk a nappaliban lévő kanapén és Hope újból a bandás dologra tért.

- Akkor mesélsz? - kérdezte felém fordítva fejét. Szeme csillogott és, habár kicsi, de őszinte mosolya volt.
- Mit szeretnél tudni? - bámultam gyönyörű íriszeibe.
- Mindent! Mit csináltatok? Hogyan boldogultatok? Élvezitek? Mikor lesz album vagy koncert? Mikor mentek vissza? - minden kérdését mosolyogva hallgattam, hiszen beszéltünk telefonon, valamennyit tudott, de az utolsó kérdése hallatán az arcomra fagyott a mosoly, amit próbáltam leplezni.
- Próbálok olyat mondani, amit telefonon nem meséltem.
- Ne! Mesélj mindent! Imádom hallgatni, ahogy beszélsz. - mosolyodott el, majd úgy helyezkedett, hogy a fejét a combomra helyezte.
- Ahogy szeretnéd. - húztam ki egy tincset az összekontyolt hajából, majd miközben azzal játszottam, beavattam minden kis titokba, részletbe. - Írni általában párban szoktunk, úgy hatékonyabbak vagyunk. Elsőnek egy EP szeretnénk elkészíteni, azzal egy kisebb ausztrál turné lenne többnyire kávézókban vagy bárokban. Közben dolgoznánk az albumon és mire kész lenne, lenne egy kisebb rajongótáborunk, amivel már lehetne nagyobb volumenű turnét is szervezni.
- Annyira hihetetlen! Mármint, hogy hiába nem rólam szól a dolog, de a részese vagyok. És ez... sose gondoltam volna, hogy egy menő banda barátja leszek. - kuncogott.
- Ha te azt tudnád, hogy mennyire is a részese vagy. - szaladt ki a számon.
- Tessék? - nyitotta ki eddig csukva tartott szemeit.
- Semmi. - kaptam a tarkómhoz.
- Ne terelj! Mire akartál ezzel utalni? - kérdezte összeráncolva szemöldökét, de az egyik összevarrt seb rossz helyen volt, így inkább nem próbálkozott vele.
- Csak arra, hogy van egy-két dal, amikben egy-két sor rólad szól. - döntöttem hátra a fejem és a plafont bámultam.
- Ashton! Te rólam írtál dalt? - kérdezte lassan felülve. - Jézus, milyen dalok lesznek azok? - nevette el magát. - Lehet visszaszívom azt a "menő" jelzőt. - nevetett tovább.
- A legszebb dalok. - suttogtam inkább magamnak, mint neki és szerencsére nem is hallotta meg.
- És mikor folytatjátok a munkát? - kérdezte abbahagyva a nevetést. Nem akartam neki válaszolni. Nem akartam, hogy tudja. Még szüksége volt rám. Újév után nem gyógyul meg egyből és anyától sem kérhetek ekkora szívességet.
- Nem kéne hoznunk neked pár cuccot? - most én voltam az, aki terelni próbált. Hál' Istennek sikerrel.
- Eljönnél velem? - kérdezte leszegve tekintetét.
- Persze! Megvárjuk, amíg anyuék hazajönnek és elkocsikázunk, hogy ne kelljen sétálnod. - mosolyogtam rá.
- Nagyon hálás vagyok. A családod, a srácok, de legfőképpen te többet tettél értem, mint a családom valaha is tenni fog. Sosem fogom tudni meghálálni. - nézett a szemembe.
- Ugyan már! Hope, te is a családunk részese vagy! Attól a pillanattól fogva, hogy a tó partján megláttalak, úgy érzem, felelősséggel tartozom érted. Attól a pillanattól fogva, megváltozott bennem valami. Hope, én...
- Ashton! Megjöttünk! - kiabált a bejáratból anya, majd mintha Lauren és Harry gyorsabbak lennének a hangtól, megjelentek a nappaliban egymást kergetve.
- Látom! - kiáltottam vissza nevetve, de mégis zavartan. Másodszor szakítottak félbe. Azt hiszem, ez a sors.

Harryvel a hónom alatt sétáltam anya elé, hogy segítsek neki kipakolni és hogy elkérjem a kocsit. Miután minden behoztam a kocsiból, kisegítettem Hope-ot, majd hozzájuk mentünk.
Kiszállni is segítettem neki, és mint ahogy eddig, most is én jelentettem számára a mankót.

Hope a bejárat előtt hezitált egy kicsit, hogy be merjen-e nyitni. Rám emelte tekintetét.

- Hope, itt vagyok! Bárki is legyen bent, nem hagyom, hogy ártson neked. - súgtam a fülébe és az egyik vállát kicsit szorosabban fogtam meg. Csak bólintott, majd lenyomta a kilincset.

A ház teljesen kihaltnak tűnt. A bútorok rendezetlenül, a bárszék is a nappali közepén. Néhol még vér is látható volt. Hope szemeibe könnyek gyűltek. Még szorosabban tartottam. Felsegítettem az emeletre, a szobájába.

- Minden úgy van, ahogy hagytam. - suttogta.
- Segítsek? - kérdeztem nem tágítva mellőle.
- Egy kicsit magamra hagynál? - fordult felém könnyes szemmel.
- Biztos jó ötlet ez? - kérdeztem aggódva.
- Csak pár perc. Kérlek! - gördült ki egy könnycsepp a szeméből. Elé léptem és a nagyujjammal letöröltem azt.
- Rendben. Ahogy reggel, most is maximum öt perc. - mondtam és kihátráltam, majd bezártam az ajtót.

Egy percre sem mentem onnan el. Vártam, hogy szóljon, hogy mehetek, de nem tett így. Eltelt öt, majd még öt perc, de ettől többet nem tudtam várni. Benyitottam. Hope egy kis füzetet tartott a kezében és úgy tűnt, éppen olvasta. Az ágy szélén ült, de amikor meglátta, hogy elindultam felé, egyből bezárta és a már elővett bőröndbe, annak is a legaljára rejtette.

- Mit olvastál? - kérdeztem.
- Semmi olyat, ami számítana. - válaszolta egy mosollyal. Már kezdtem tőle megszokni, hogy erősnek és boldognak mutatja magát, miközben belül éppen darabokra hullik.

Nem firtattam tovább a dolgot, inkább segítettem neki pakolni. Csak a fontosabb, nélkülözhetetlen dolgait akarta hozni, de mondtam neki, hogy ide nem engedem visszajönni.
Pakolás közben zajt hallottunk lentről. Egymásra néztünk és egyszerre indultunk meg a földszint felé. Kivételesen nem segítettem, hanem magam mögé szorítottam. Attól tartottam, hogy az az állat jött vissza és ártani akar Hope-nak. Megígértem neki, hogy megvédem, kerüljön az bármibe.
Ahogy a lépcsőn mentünk le, szinte lábujjhegyen, Hope olyan szorosan markolta meg a vállam, hogy szinte lezsibbadt mind a két karom.

- Jól vagy? - suttogtam kicsit hátra fordulva.
- Ühüm. - jött a halk, bizonytalan válasz.

Hiába helyeselt, éreztem és tudtam, hogy hazudik. A markolása erőssége, a hangja remegése és a kisugárzása mindent elárult. Lassan a lépcső aljára értünk. Ekkor az egyik kezemet hátraadtam neki, amit ő meg is fogott és olyan erővel tartott, hogy még egy hurrikán sem választhatott volna el minket egymástól. Biztatóan és nyugtatásképp simítottam puha bőrén párat a nagyujjammal, amire egy haloványka mosolyt kaptam válaszul.

- Senkinek sem engedem, hogy újra bántson téged, rendben? - álltam meg felé fordulva.

Nem válaszolt, csak pislogott egy nagyot, amivel kipréselte szemeiből az oda nem férő könnycseppeket, és szorosan magához húzott.

Miután megszakította az ölelést, kifújta az eddig bent tartott levegőjét, elindultunk a konyha felé, ahonnan a hang jött. Kezemet ismét szorosan fogta és éreztem, hogy remeg.

Nem volt tervem, nem tudtam, mit csinálok, ha tényleg a mostohaapja az. Én is féltem, hiszen mégiscsak nagyobb és erősebb tőlem és nem akartam csalódást okozni Hope-nak.

A konyha ajtajában megálltam és olyan észrevehetetlenül kukucskáltam be, amennyire az lehetséges volt. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy egy nő kutat valami után.

- Na? - suttogott Hope. Nem válaszoltam, csak magam elé engedtem és vártam, hogy ő is benézzen. Közben vállaira helyeztem a kezem. - Anya? - kérdezte hitetlenkedve.
- Hope? - fordult meg anyja kikerekedett szemekkel. - Hát te? - kérdezte elindulva felé, és már könnyek futottak szemeibe. - Azt hittem, sosem fogsz ide visszajönni. - mondta és szorosan magához ölelte lányát. Ekkor már mindketten sírtak. Egymás vállán sírtak.
- Ha nincs Ashton, nem is jövök. - mondta Hope még mindig anyja karjai között. - Apropó, anya, ő itt Ashton. - mutatott felém.
- Örülök, hogy végre láthatlak! Hope már sokat mesélt rólad, de őszintén megmondva, azt hittem, hogy csak kitalált. De úgy látszik, ezúttal a mumusa testet öltött. - mosolygott rám kedvesen, miközben tartotta kezét, amit én is fogadtam.

- Én is örülök! - válaszoltam. Mondtam volna én is, hogy sokat hallottam róla, de Hope nem szeretett a családjáról beszélni, így szinte semmit sem tudtam róla. Sőt, eddig a pillanatig még csak egy képen láttam.
- Drágám, hagy nézzelek! - fordult vissza Hope-hoz.
- Jól vagyok. - válaszolt egy erőltetett mosollyal.
- Hope, ne hazudj! - szóltam közbe.
- Ashton!
- Nem, Hope! Kórházban voltál, a tested majdnem minden felülete sérült, a lelki sebekről ne is beszéljünk! Nem vagy jól! és ezt nem úszhatja meg! - próbáltam az anyjára hatni, hátha ő mellettem fog állni.
- De, megúszhatja. Kisfiam, nem tudod, mire képes ez az ember. - hajtotta le a fejét.
- És Ön tudja?
- Mindig is tudtam.
- És ezek ellenére vele volt? Kitette ekkora veszélynek a lányát? Mégis milyen anya az ilyen? - hergeltem fel magam. Amint kiszaladt az utolsó mondat a számon, rájöttem, hogy nem kellett volna. Hope anyukája szemébe könnyek szöktek, amit próbált rejteni, de nem ment. Még a levegő is megfagyott. Hope nem próbálta védeni, mert hozzá sem állt olyan közel, de ezt nem érdemelte. - Élnézést, nem úgy gondoltam! - néztem rá.
- Igazad van. Sosem voltam jó anyja Hope-nak, de nem minden az én hibám. Abban a reményben jöttem vele ide, ehhez a férfihoz, hogy majd kapok egy jobb állást, lesz egy mostohatestvére, akivel majd jól kijön. Tévedtem, és hatalmas bajba kerültem, amibe őt is belevontam, de mindig mindent érte tettem és azért, hogy ő ne szenvedjen hiányt semmiben sem.
- Igaza van, sebekből és verésből nem szenvedett hiányt. - vetettem oda, majd inkább a nappaliba mentem.

Nem tudom, miről beszélhettek, de fél órán át járkáltam fel s alá, mire Hope kilépett a konyha ajtaján, mögötte, mint az árnyéka, az anyja jött.

- Vigyázz magadra, Édesem! - ölelte meg, majd sietősen távozott.
- Minden rendben? - kérdeztem, mikor Hope rám nézett.
- Persze. Az anyám itt hagyott örökre, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Minden rendben. - harapott alsó ajkába, de így sem sikerült visszafojtania a kitörni készülő zokogást.
- Hogy érted, hogy itt hagyott? - sétáltam elé és az állánál fogva felemeltem a fejét, ezzel kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.
- Ahogy mondtam. Lelépett. Most már tényleg senkim nincs. - fúrta mellkasomba arcát.

Karjaimat olyan erősen fontam köré, mint talán még soha. Elképzelni sem tudtam, mit érezhet legbelül. Ha az én anyám lépne le, én biztosan teljesen összeomlanék. De Hope más. Hope erősebb bárkinél, akit ismerek. Rengeteg dolgon ment keresztül és még mindig bírja, még mindig van benne valami, ami azt súgja, hogy tartson ki, hogy ne adja fel. És biztosra állíthatom, hogy az utóbbi időben én voltam az a valami.

Addig öleltem, amíg valamennyire meg nem nyugodott.

- Gyere, pakoljunk tovább! - kulcsoltam össze kezeinket. Amióta ismerem, először fogtam meg így a kezét. Nem ellenkezett, csak bólintott és elindult.

Körülbelül egy órán át válogattuk a dolgait, mire mindent sikerült elrakni, ami kell. A két hatalmas bőröndöt lecipeltem a kocsiba, majd Hope-ért rohantam vissza, és habár egyedül is le tudott jönni a lépcsőn, én mégis ott voltam neki. Besegítettem a kocsiba és perceken belül már újra a bőröndöket pakoltuk, csak most kifelé.

Hope mondta, hogy nem kell neki a segítség, de én ragaszkodtam hozzá. Adogatta nekem a dolgait és mondta, mit hol képzelt el, én pedig igyekeztem mindent a helyére rakni. Pakolás közben próbáltam elterelni a figyelmét, így pár viccesebb sztorit meséltem neki, amik a stúdiózás alatt történtek.

- Ashton, kérdezhetek valamit?
- Már megtetted. - néztem rá komolyan.
- Gonosz vagy! - vágta hozzám az egyik pólóját.
- Tudom. - nevettem fel. - Na, de ki vele. - mosolyogtam.
- Hány barátnőd volt? - tette fel azt a kérdést, amiről azt hittem, köztünk sosem jöhet szóba.
- Miért? - kérdeztem vissza meglepetten.
- Oh, Ashton Irwin titkolja, hogy két kezén sem tudná megszámolni, hány lánnyal volt már dolga. - kacagott.
- Nem az volt a kérdés, hogy hány lánnyal volt már dolgom, hanem, hogy ezek közül mennyi volt a barátnőm. - vágtam vissza.
- Hoppá! Csak nem? A haverom egy nőcsábász? - kacagott még mindig.
- Most őszintén, hány lánnyal láttál már, mióta ismersz? Nem vagyok az a népszerű fajta. - mosolyogtam, de ez a tény azért fájt is. Bár belegondolva, hiába dőlnének utánam a nők, ha az az egy nem, akiért én dőlnék.
- Meleg vagy! - kerekedtek ki a szemei.
- Hope! Jézus! Nem. Honnan veszed ezt? - álltam meg és hitetlenkedve néztem rá.
- De hisz' csak a srácokkal vagy meg velem. Közelebbi viszonyba senkivel sem kerültél. És túl kedves vagy velem.
- Volt egy barátnőm és nem úgy végződött, ahogy azt terveztem. Még a mai napig bennem él az a csalódás, és habár már tovább tudnék lépni, várok a megfelelő pillanatra, hogy megtegyem az első lépést.
- Mikor voltatok együtt? - nyúlt egy újabb pólóért.
- 2011-ben ismertem meg.
- És meddig voltatok együtt?
- Majdnem egy év.
- Akkor lassan három éve nem volt senkid?
- Mi ez? Valami kihallgatás? - nevettem.
- Csak kíváncsi vagyok rád.
- Igen. Lassan három éve nincs senkim.
- Lehet nyers leszek, de mi a francra vársz?
- Ahogy mondtam, a megfelelő pillanatra.
- Ha a megfelelő pillanatra vársz, mindent elszalasztasz. Nincs olyan, hogy eljön a megfelelő pillanat. A megfelelő pillanatra nem várni kell, hanem megteremteni.

Nem mondtam semmit, de a szavai, mint valami rossz sláger, ismétlődtek újra és újra a gondolataimban.

Mire mindent sikerült kipakolni, alig maradt egy óránk a srácok érkezéséig. Én elmentem egy kicsit dobolni, Hope pedig leült velem szemben azzal a kis könyvecskéjével, amit olyannyira próbált előlem elrejteni, és bőszen firkált bele valamit. Hiába kérdeztem, mi az, nem mondta meg. Sokadig lapozása után bezárta, majd visszasétált a szobájába, aztán újra hozzám és a padlóra dőlve hallgatta, ahogyan játszom.

- Nagyon értesz ehhez. - szólalt meg csukott szemmel, amikor abbahagytam.
- Köszönöm. Örülök, hogy tetszik. - mosolyogtam.
- Bármikor és bármeddig tudnálak téged, titeket hallgatni.
- Csak nem csatlakozol ahhoz a kevés rajongónkhoz?
- Már rég megtettem. - nevetett fel és a kezét nyújtotta, hogy segítsek neki felkelni.

Lassan a konyhába mentünk és nem telt bele pár percbe, a srácok is megjöttek. Luke elhozta magával Jade-et is, aminek szemmel láthatólag Hope nagyon örült. Egész este, még a vacsora alatt is egymással csacsogtak és Hope mosolya levakarhatatlanná vált. Olyan önfeledten viselkedett, mint mikor minket hallgat zenélés közben.

Amikor már mindenki olyan volt, mint egy jóllakott óvodás, és csak ült a hasát fogva, akkor döntöttünk úgy, hogy a nappali tágasabb. Hope és Jade egymás mellé ültek, így folyamatosan tudtak egymás fülébe sugdolózni.

A srácok hozták a formájukat, ömlött belőlük a sok hülyeség, amin mindenki jól szórakozott.

- Hát, tudjátok srácok, én baromira élvezem a szünetet, de alig várom ötödikét, hogy folytathassuk. - mondta Mike, mire kétségbeesetten kaptam a tekintetemet Hope felé, aki lefagyott. Nem pislogott, nem nyelt, nem vett levegőt sem.
- Ötödikén mentek vissza? - kérdezte és akaratlanul is felém fordult.
- Ashton nem mondta? - kérdezte Luke.
- Nem, pedig kérdeztem. - festett egy mosolyt az arcára. A srácokat átverhette vele, de engem nem. Tudtam, hogy nem őszinte és hogy legszívesebben mindenkit itt hagyna és a szobájába menne, ahol senki sem látja, és csak akkor engedné át magát az összeroppanásnak.

Késő estig maradtak. Már Lauren és Harry aludtak, anya pedig készült lefeküdni, mikor elhagyták a házat.

Hope is elég komótosan vette az irányt a szobája felé.

- Mész aludni? - kérdeztem mögé érve.
- Elfáradtam. Hosszú nap volt ez. - mosolyodott el, ami igazolta azt, amit mondott. Még a mosolya is fáradt volt.
- Akkor... - álltam meg vele a szobája ajtaja előtt - aludj jól, Hope! - mondtam és hezitáltam, hogy megpusziljam-e az arcát vagy sem, és végül megtettem. Kezét a puszi helyére emelte és elmosolyodott.
- Te is, Ashton! - mondta és pipiskedve bár, de elérte az arcomat és megismételte azt, amit én. Ezzel lepett meg igazán. Már az is csoda volt, hogy nem pofozott fel, de hogy még én is kapok egyet... HIHETETLEN.

Mosolyogva fordítottam neki hátat és mentem a saját szobámba. Az küszöbről még visszanéztem, de már csak a csukódó ajtót láttam.
Hiába volt a nap eleje borzalmas, a vége annál jobb lett, ezért mosolyogva hajtottam álomra a fejemet.

~~~

A karácsony és az újév olyan gyorsan repült el, hogy fel se tűnt, hogy volt és már azon kaptam magamat, hogy másnap hajnalban indulunk a srácokkal vissza a stúdióba.

Hope napról napra letörtebb lett, és egyre többet hurcolta magával mindenhová azt a könyvecskét. Komolyan kezdtem érte aggódni. Bár olyan félreérthetetlen jele nem volt se a depressziónak, se az öngyilkossági hajlamnak, én mégis ezektől tartottam a legjobban.

Harry és Lauren már úgy bántak vele, mintha a testvérük lenne, anya pedig, mintha a lánya. Csodálatraméltó, hogy képesek voltak ennyire a szívükbe zárni egy ismeretlent.
Jade a vacsora óta háromszor jött látogatóba Hope-hoz. Ilyenkor mindig bezárkóztak és csak néha egy-egy nevetést lehetett kihallani a szobából. Örültem, hogy ennyire egymásra találtak mind Luke-al, mind Hope-al.

Épp doboltam, amikor az ajtó kinyílt és Harry arcát láttam meg. Abbahagytam, ebből tudta, hogy bejöhet.

- Mi az Vakarcs? - borzoltam össze a haját. Tudtam, hogy ez idegesíti, de én élveztem.
- Tudom, hogy nem az én dolgom, de Hope sír. - mondta, miközben leült az ágyamra.
- Tessék? Honnan veszed? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Csak sétálj el az ajtaja előtt és hallani fogod. Megkedveltem Hope-ot, de én még nem tudok vigasztalni, szóval ez a te feladatod. - állt fel és az ajtó felé indult - Vagy az anyáé. - fordult vissza.
- Megyek én. Anyának erről nem kell tudnia, oké? - léptem mellé és újból összeborzoltam.
- Csak ezt ne csináld többet! - mérgelődött.
- Mit? Ezt? - ismételtem meg.

Nem mondott semmit, csak duzzogva elsétált. Úgy érzem, Harry már most érettebben tud viselkedni, mint én valaha. Képes felmérni a dolgok súlyát és alkalmazza az "okos enged, szamár szenved" mondást. Én, ilyen koromban csak még jobban hisztizni kezdtem volna, de ő nem ilyen. Szerencsés vagyok, hogy láthatom őket felnőni, ahogy Laurenből egy csodálatos nő válik, és ahogy Harryből egy igazi úriember.

Hope szobájának ajtaja előtt állva fogtam fel igazán, hogy Harrynek igaza volt. Hope olyan hangosan sírt, hogy még a hangok elnyomására szolgáló zenét és túlharsogta.

Kopogtattam, bár tudtam, hogy veszett ügy, így benyitottam. A földön ült, lábait felhúzta és arcát a térdei közé temette. A lejátszóhoz sétáltam, és leállítottam a zenét.

- Mi a baj? - ültem le vele szembe.
- Egyedül maradok! Hová menjek? Mihez kezdek nélküled, Ash? Nekem te vagy a családom! Csak te vagy nekem! - emelte rám vörösen izzó szemeit.
- Anya nem tesz ki. Maradhatsz itt, ameddig csak jól esik. Harry és Lauren is örül neked. Nem maradsz egyedül. - simítottam meg a vállát.
- Te is nagyon jól tudod, hogy nem akarok élősködni, és hogy nélküled még ők is idegenek. Miattad érzem magam itt otthon. Te teszed ezt otthonná. - hajtotta le újból fejét.

Megöleltem és az ölembe húztam. Halkan ringattam, amíg álomba nem sírta magát. Akkor az ágyra raktam és betakartam.

Kimentem a nappaliba és csak akkor eszméltem hogy lassan éjfél. Ötkor indulunk, így elkezdtem szétszedni a dobfelszerelésemet, majd a megfelelő tartóba raktam. Miközben pakolásztam, folyamatosan azon gondolkoztam, hogyan oldjam meg a helyzetet, és már mikor fel akartam adni, akkor ugrott be valami.

Azonnal Hope szobájába rohantam. Hallottam, hogy pityereg, ebből tudtam, hogy ébren van. Óvatosan bebújtam mögé a takaró alá és szorosan átöleltem.

- Ígérd meg, hogy sietni fogsz vissza! - suttogta, miközben a hasát átölelő kezeimre futtatta saját kezeit.
- Nem ígérem. - mondtam közömbösen, mire egy keserves sóhaj hagyta el a száját és újból sírásba kezdett. Sikerült, még azon a kis felületen is magammal szembe fordítani. - Nem ígérem meg, mert velem jössz! Együtt megyünk! - simítottam meg arcát.
- Tessék? - kérdezett vissza.
- Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát, hogy egyedül hagylak. Velünk jössz.

14. fejezet

2014. december 20. / ~ 1 évvel és 9 hónappal az éjszaka előtt

Húsz teljes napja hagytam, hagytuk ott az otthonunkat a karrierünk építése miatt, ami valljuk be, hatalmas feladat, de a lehető legjobb úton járunk. 
A stúdiómunkálatok felénél járhatunk, de az ünnepekre hazajöhettünk.

- Alig várom, hogy otthon legyek. - szólalt meg álmos hangon Mike. 
- Mi is haver, mi is. - veregette vállba Luke, akinek a szemei alatt már nem is táskák, hanem bőröndök voltak.

Az út további részét, ami igazából baromi hosszúnak tűnt, csendben tettük meg. Mindenki nagyon várta a hazaérkezést. Tudtuk mi, hogy ez a fajta munka igénybe veszi az energiánkat, de hogy a stúdió válik az otthonunkká, azért erre nem számítottunk. A stúdióban ettünk, aludtunk, dolgoztunk és még a mosdó is a négy fal között volt.

Egy órán belül felparkoltam a felhajtónkra, miután a srácokat kiraktam az otthonuknál.

Édesanyám könnyes szemmel szaladt elém, míg a testvéreim az ajtóban várakoztak rám. 
Szorosan húzott magához, amit viszonoztam.

- Hiányoztál! - suttogta. A könnyeimmel küszködve próbáltam valami értelmeset kinyögni, de nem sikerült. Csak jobban szorítottam, mint valaha. 
- Te is. - ejtettem ki a szavakat, miután egy kicsit csökkent a torkomban lévő gombóc nagysága. Ezek után az ajtóban toporgó kiskrapekokra néztem. - Gyertek ide! - guggoltam le, ők pedig, mint akiket ágyúból lőttek ki, indultak el felém. 
- Hiányoztál! - mondták ők is, és az ő szemük sem úszta meg szárazon.

Miután mindenki kicsikart belőlem nem kevés könnycseppet, bementünk és én fáradtságra hivatkozva felmentem a szobámba, ahol egy SMS után szinte azonnal álomba merültem.

"Hope! Itthon vagyunk! Holnap látlak!;) Ash xx"

Reggel fáradtan keltem, de amint megláttam a beérkezőmet Hope-tól, azonnal kipattantak a szemeim.

"Örülök, de nem hiszem, hogy egy darabig össze fog jönni a találkozó. Remélem, minden a legnagyobb rendben van veletek! Vigyázzatok egymásra! Hope xx"

Nem értettem. Miért ne jönne össze? A gondolataim társaságában mentem le a konyhába, ahol édesanyám egy nagy tál rántottával várt, de ő maga sehol sem volt.

- Lauren? Harry? Anya? - kiáltottam el magam, de választ nem kaptam.

Hamar betermeltem a reggelimet, majd úgy döntöttem, a pihenést nem egyedül, hanem Hope-al folytatom. 
Gyorsan magamra kaptam egy pólót és egy térdig erő, laza nadrágot, magamhoz kaptam a telefonomat és a biciklimre pattanva elindultam Hope-hoz.

Nagyjából tíz perc tekerés után, már a bejárati ajtó előtt álltam arra várva, hogy Hope kilépjen rajta és karjait olyan szorosan öltse körém, hogy levegőt se kapjak, de nem történt semmi. Szó szerint semmi. Az ajtó nem nyílt ki, nem jött ki rajta Hope, de senki más sem. 
A ház olyan elhagyatottan állt előttem, mint amit évek óta nem lakik senki. 
Ekkor kapcsoltam. Hope elköltözött?! Azonnal elővettem a zsebembe csúsztatott telefont és tárcsáztam.

- Vedd már fel! - morogtam, majd a negyedik csörgés után fel is vette. - Na végre! Hol vagy? Miért nem vagy otthon? - hangom teljes kétségbeesettségemet tükrözte. 
- Ashton, mondtam, hogy nem fog összejönni. - az ő hangja viszont erőtlenebb volt a megszokottnál. 
- Ugye nem költöztetek el? Hope, én nélküled se... 
- Ashton, nyugi. - nevetett fel halkan. - Nem költöztünk el, csak senki sem tartózkodik otthon. 
- De miért? Hol vagy? 
- Nem akarom, hogy tudd. Ne aggódj, minden rendben van, de még nem találkozhatunk. 
- Hope, ne idegesíts! Tudnom kell! - kezdtem nagyon aggódni. Mondatom hallatán hangosan fújta ki a levegőjét, ami arra utalt, hogy megadta magát. 
- Kórházban vagyok, Ashton. - suttogta. A szívem kihagyott pár dobbanást, sokként ért.
- A legközelebbiben? Azonnal ott vagyok, csak ne mozdulj! - hadartam el át sem gondolva, miket mondok.
- Hogy mennék már innen bárhová is? - nevetett fel keserűen. 
- Igaz. A lényeg, hogy megyek. Vigyek valamit? - kérdeztem, és már a biciklimet magam alá gyűrve indultam a kórház felé.
- Nincs szükségem semmire és neked sem kell fáradoznod. - hangja erőtlenebb és kimerültebb volt, mint eddig bármikor. 
- Ne vitatkozz! Sietek! - bontottam a vonalat, mielőtt megpróbál lebeszélni a látogatásról.

Hogy lehetek ekkora barom? Elmegyek, itt hagyom és tessék, mire visszaérek, kórházban van. Nem voltam itt, hogy megvédjem! Gratulálok Ashton! Megint jól elbasztad! - veregettem magam vállon.   

Egy órán belül, teljesen leizzadva, teljesen kimerülve értem a kórház bejáratához, de kétszer ekkora utat is megtettem volna, ha azon múlik, hogy láthassam. 

- Hope Higgings? Elnézést, tudna nekem segíteni? Hol találom Hope Higgings-et? - hadartam az első köpenyes hölgynek, aki elég furán nézett rám. 
- Hozzátartozója? - kérdezett vissza.
- A barátja. - tudtam, hogy hazudok, de ha azt mondom, nincs közöm hozzá, nem enged fel.
- Második emelet, jobbra, a 212-es szoba. - olvasta fel a monitor mögött ülve.
- Köszönöm! - csaptam a pultra és már rohantam is. 

A lift gombját idegesen nyomkodtam, hátha hamarabb leér, pedig tisztában voltam vele, hogy nem. Annyira ideges voltam, hogy inkább a lépcsőt választottam. A fokokat lassan már hármasával véve rohantam és mikor megérkeztem a megfelelő emeletre sem lassítottam. Az arcomba lógó, csapzott hajamat egy kézmozdulattal dobtam hátra, hogy ne zavarjanak a látásban. A folyosóra érve már csak nagyokat léptem. Minden ajtót jól megnéztem, és ekkor vettem észre, hogy ez a baleseti osztály. 
A szívem olyan ütemben tombolt, hogy azt hittem, egyszer csak külön útra kel és kiugrik a mellkasomból.

A megfelelő ajtó előtt, ami persze, hogy a folyosó legvégén volt, megálltam és mély levegőt vettem. Nem tudtam, mire számíthatok, így félve, csukott szemmel nyitottam ki a hatalmas kórházi ajtót. 

- Ashton! - amint meghallottam Hope hangját, kinyitottam szemeimet és odaszaladtam hozzá, szorosan magamhoz öleltem, mire felszisszentett.
- Ne haragudj! - toltam el magamtól és ekkor láttam. - Jézusom! Mi történt veled? - kérdeztem teljesen a látvány hatása alatt. Egyik szemét hatalmas, véraláfutásos monokli díszítette, szája nem egy helyen felrepedve, arcát és homlokát pedig összevarrt sebek fedték. 
- Nem tudom. Elveszítettem az emlékezetemet és itt keltem fel. - nézett el a vállam fölött. Hazudott. 
- A mostohaapád volt? Ő tette ezt veled? - préseltem ki a szavakat ajkaim között. Szinte biztos voltam benne. 
- Honnan veszed? - lett ideges.
- Ugyan Hope! Ismerlek! Ez egyértelmű. Miért tagadod? Az orvosok tudják? 
- Nem tudja senki, és nem is fogják tudni.
- Dehogynem. Ezt nem úszhatja meg! - álltam fel idegesen és az ablak elé sétáltam.
- Ashton, ez az ember veszélyes. Ha köpök, nem a kórházban lesz a következő fekhelyem. - hangja szinte könyörgő volt. 
- De az Isten szerelméért! - csaptam a párkányra. - Bassza meg! - túrtam a hajamba. Hope-ra néztem, akinek szemei a bűnbánástól csillogtak. - Ne haragudj! - léptem elé és ismét megöleltem, de már nem akkora hévvel. 
- Ashton, én rettegek. - markolt a felsőmbe és néma zokogásban tört ki. Nem akart elengedni és én sem akartam. 
- Most már itt vagyok. Nem fogom hagyni, hogy újból ártson neked! - pusziltam hajába.
- Ígéred? - nézett szemeimbe. Arcát tenyereimbe fogtam és úgy kényszerítettem a szemkontaktus fenntartására. 
- Bármit megteszek azért, hogy biztonságban tudjalak! Hope, eddig nem mondtam még, de én... - mély levegőt vettem - én szere...
- Higgings kisasszony, jobban van már? - lépett be az ajtón egy nővér, megszakítva vallomásomat. Idegesen rebbentünk szét, én ismét az ablakhoz mentem.
- Igen, köszönöm! - mosolygott rá kedvesen, majd átvette ebédjét. 

Minden egyes napomat a kórház falain belül töltöttem Hope mellett. Volt, hogy a srácok is bejöttek velem.
Karácsonyra és Újévre kimenőt kapott, és úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha nálunk tölti az ünnepeket. Ott teljes biztonságban lehet. 

Autóval mentem érte 23-án reggel. Időközben kiderült, hogy a lába is sérült, és a gerince, bordái is. Bicegve, de mosolyogva lépte át a kórház bejáratát.

- Végre kint vagyok! - nézett rám.
- Mintha a sitten lettél volna. - viszonoztam mosolyát és átkarolva segítettem a kocsiig, amibe nehézkesen, de sikerült beülnie. 
- Biztos nem fogok zavarni? - kérdezte már útközben.
- Dehogy! Örülünk, hogy jössz. - néztem egy pillanatra rá, majd vissza az útra. Percek teltek el csendben. - Kérdezhetek valamit? - törtem meg.
- Persze.
- Anyukád hol van? - kérdésem hallatán arca elkomorult és gyorsan elmorzsolt egy könnycseppet. 
- Nem tudom. - suttogott. 
- Hogy-hogy nem tudod? - kerekedtek ki a szemeim. 
- Aznap este, amikor bekerültem. Akkor láttam utoljára. Ennek lassan három hete. 
- Mi a fene történt akkor? 
- Inkább az útra koncentrálj! Majd otthon, illetve nálatok mindent elmesélek. - mosolya most is keserédes volt. 

Nem válaszoltam csak bólintottam. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, hogy ennyire kiakadt az az ember. 
Leparkolva azonnal Hope segítségére szaladtam, és felkísértem a vendégszobánkba, ami pár hétig az ő szobája lesz. 

- Ezt a szobát eddig még nem is láttam. - nézett körbe.
- Nem rég alakítottuk ki vendégszobának. - ültem le az ágyra és jeleztem neki, hogy ő is tegyen így. - Mesélsz? - kérdeztem teljesen felé fordulva.
- Igen, csak arra kérlek, hogy légy türelmes és ne mondd el senkinek sem. Nem könnyű nekem erről beszélni. - nézett rám. Szemei, bármennyire is szomorúan csillogtak, tükröztek valami mást is. De csak akkor láttam ezt, ha rám nézett. Volt benne valami különleges fény.
- Persze, megértem. - simítottam végig felkarján, amit ijedten el is kapott. - Mutasd! - kértem lágy hangon. Nem mondott semmit, csak felállt és fehérneműre vetkőzött. Testének szinte minden milliméterét seb borította, véraláfutás mindenhol. - Hope, én annyira sajnálom, hogy nem voltam itt! Minden kibaszottul az én hibám! - álltam fel és magamhoz öleltem. Kapucnis felsőmet hátára borítottam és összehúztam rajta. - Minden seb ellenére is gyönyörű vagy! - mondtam mélyen a szemébe nézve.
- Te pedig még mindig remekül lódítasz. - mosolyodott el, majd visszaült az ágyra.
- Még mindig nem szokásom. - ültem le én is és figyelmes tekintettel néztem rá. Észre is vette, hogy várom, hogy elkezdje, mert kérés nélkül belevágott. 
- Sose jöttem ki vele. Mindig mindenért csak kiabált. Aznap este anyám állásinterjún volt. Későn ért haza és ki is volt öltözve. Azt hitte megcsalja őt. Teljesen kiakadt. A konyhában lévő bárszéket vágta először anyámhoz, aki ennek következtében elesett. A nagy zajra mentem ki a szobámból, és arra értem le, hogy anyám a földön fekszik és küzd a felette elhelyezkedő állattal, aki folyamatosan szorítja a torkát. Nagyon megijedtem, de féltettem anyámat, így egy vázát a kezembe véve mentem a segítségére, de kevésnek bizonyult. Anyám köhögve próbált a telefonig eljutni, amíg velem foglalkozott. Nem mondom, miket csinált, hisz láttad a végeredményét. Elvesztettem az eszméletem, ez igaz volt, de még azt hallottam, hogy anyám hívja a rendőrséget, majd sötétség. És a kórházban tértem magamhoz. - törölte le könnyeit, majd felnézett a szemembe. Én akartam lenni a támasza, de nem voltam ehhez elég erős.
- Huhh... 
- Tudom, nem tudsz mit mondani és nem is kell. Azóta nem tudom elérni anyát és arról az állatról sem tudok semmit. - nyelt egy nagyot. 
- Anyukád biztos elmenekült és ahogy te is, retteg visszajönni, de vissza fog. - próbáltam biztatni, de nem volt túl hiteles.
- Ashton, mindketten tudjuk, hogy nem lett jó vége a dolgoknak. - hangja feladó volt. 
- Csak higgy nekem, mikor azt mondom, minden rendbe fog jönni, mert így lesz! És én végig melletted leszek! - öleltem meg ma már nem is tudom hanyadszorra, de minden egyes alkalom közelebb juttatott hozzá.

Ezúttal is úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék az egyetlen biztos pontja, holott ez közel sem volt így. Azt nem mondtam neki, hogy csak az ünnepekre jöttünk vissza. Mi lesz utána? Nem mondhatom le az egészet, hiszen én "rángattam" bele a srácokat és imádom ezt csinálni. Ez az életem. Az életem egyik fele. A másik fele viszont Hope. És őt sem hagyhatom egyedül. Nélküle semmi sem lenne ugyanolyan már. Szeretem. Bármire képes lennék érte és nem hagyhatom veszni mindazt, amit eddig elértem nála. Nem hagyhatom, hogy újra magába forduljon, nem hagyhatom, hogy újra az a szomorú lány legyen, aki előttem volt. Egyszerűen érzem, hogy jobbá tettem az életét és ezúttal nem lehetek én az esés okozója, mert akkor nem lesz ki elkapja és abból a szakadékból nem tudna egyedül kimászni. Ahogy ő is mondta, egy családot adtam neki, aki szereti őt. Nem vehetem el tőle mindezt. Nem vehetem el mindazt, amit eddig adtam neki. Nem hagyhatom, hogy újból csalódjon bennem. Ha neki ártok, magamnak is fájdalmat okozok. Nem tudom, hogyan fogom mindezt megoldani, nem tudom, mi lesz a jövőben, de egy dologban biztos vagyok: nem hagyhatom magára, amikor éppen a legnagyobb szüksége van rám.

13. fejezet

2014. december 01. / ~ 1 évvel és 8 hónappal az éjszaka előtt

Izgatottan tartottam a próbánkra, ugyanis hatalmas hírt kellett közölnöm a srácokkal. Az eddig féltve őrzött biciklimet durván döntöttem a falnak, majd semmivel és senkivel sem törődve rohantam a garázsba.
Meglepetésemre Hope és Jade is ott volt.

- Nagyon jó, hogy így mindenki összegyűlt, mert hatalmas hírem van. - adtam hangot a lassan kitörni készülő izgalomnak.
- Na, mi van Ashey, csak nem apa lettél? - röhögött Calum.
- Pofa be! - szólt oda neki Hope nevetve - Éppen valami fontosat akar mondani.

Nem válaszoltam, csak egy hálás tekintetet intéztem felé.

- Egy lemezkiadó cég ajánlatot tett. - kezdtem halkan - Szerződést ajánlottak!!! - ordítottam a végét.

Mindenki megállt, abbahagyta, amivel éppen foglalatoskodott és mint a robotok, lassan felém fordították fejüket. Arcuk mindent elárult. Nem hittek a fülüknek, vagy csak nekem.

- Ismételd meg! - dadogta Luke.
- Most minden megváltozhat. Itt a lehetőség! Srácok, éljünk vele! - vigyorogtam.
- Tehát nem viccelsz... - fújta ki az eddig bent tartott levegőjét Mike.
- Ilyennel nem poénkodnék. Ugye ti is akarjátok? - néztem körbe az aggódó arcokon. Mind közül Hope arca volt a legaggodalmasabb.
- Készen állunk mi erre? - ült le Luke.
- Évek óta erre várunk. Srácok, itt a lehetőség. Ezen gondolkodni kell? Azt hittem, örülni fogtok. - lettem lehangolt.
- Örülünk mi, de nem vagyunk elég jók. Képtelenek lennénk erre. - szólalt meg Cal is.
- Nem azért ajánlották fel, mert nem látják bennünk a lehetőséget. Jók vagyunk. És minden menni fog! Csak higgyünk benne és ne így álljunk hozzá! Kérlek, legalább egy próbát adjatok magunknak! - hangom szinte könyörgő volt.

Hope felé fordultam. Szeme csillogott, fejét lehajtotta.

- Adok nektek egy napot. Gondoljátok át! Holnap visszajövök! - mondtam a srácokra nézve, akik csak bólintottak, majd a próbát megszakítva mindenki hazafelé indult.

Hope felajánlotta, hogy elkísér, így a biciklimet magam mellett tolva sétáltunk néma csendben.

- Mi a baj? - kérdeztem felé fordulva.
- Nem megyünk ki a tóhoz? - kérdezte, mintha az én kérdésemet meg se hallotta volna.
- Kimehetünk. - mosolyodtam el.

A tó partján ülve Hope hatalmasakat sóhajtott.

- Van valami baj? - kérdeztem újból. Vett egy mély levegőt és hanyatt dőlt. Feje így az ölemben pihent. Szemeit behunyta és beszédre nyitotta puha ajkait.
- Ha bejön az élet, itt fogtok engem hagyni. Nekem ti vagytok a családom. Én csak félek. Nem akarom újból egyedül érezni magam. - adott hangot félelmének.
- Hope! Ne butáskodj már! Bármi is történik, sosem hagylak, hagyunk egyedül. - hajoltam le és adtam a homlokára egy puszit, amit egy mosollyal jutalmazott. Az a mosoly...
- Ugyan Ash! Te is tudod, hogy ezt csak azért mondod, hogy ne aggódjak, de ha ti a világ másik végén lesztek és rajongók millióinak fogtok koncertet adni, tudom, hogy én leszek az utolsó, aki az eszedbe fog jutni. - mosolyodott el, de ez egy olyan mosoly volt, ami a könnyei elűzésére szolgált. Közel sem volt őszinte. 
- Tévedsz! - fúrtam szemeimet az övébe, de ennek ellenére sem hitt nekem.

A karácsonyi bál óta, ami lassan két éve volt, minden megváltozott. Hiába csak egy bál, azóta Hope sokkal nyíltabb velem és a srácokkal szemben.
Luke a bált követő napon összejött Jade-el, és mai napig együtt vannak. 
Meglepetésemre Hope és Jade nagyon jól kijönnek egymással, néha olyan csajos módra sugdolóznak, majd jókat nevetnek. Ilyenkor én is elmosolyodom és utána veszem észre, hogy Hope engem figyel. Kezdem úgy érezni, hogy jó úton járok. 
Sokat vagyunk együtt, és habár semmi sincs köztünk, mára már biztos vagyok benne, hogy lehetne!

- Min gondolkozol? - emelte fel kezét és megsimította vele az arcomat. A még mindig az ölemben pihenő arcára kaptam a tekintetemet. A hirtelen jött kérdéstől majdnem kiejtettem számon azokat a szavakat, amiket eddig csak anyának, a testvéreimnek és az előző barátnőmnek mondtam ki, de még mielőtt elkövettem volna életem hibáját, észbe kaptam. 
- Azon, hogy néha olyan butaságokat tudsz mondani. - böktem meg az oldalát, mert tudtam, hogy ott csiklandós.
- Ne! - kacagott fel jóízűen. 
- Különben mi lesz? - böktem meg újból. Azonnal felpattant és teljes testével rám nehezedett, ami hatására hanyatt dőltem, és ott ahol csak ért csikizni kezdett. 

Arcunk milliméterekre voltak egymástól. Nevetése közben kifújt levegőjét a bőrömön éreztem. Szinte simogatott. 
Nem ellenkeztem, inkább csak kiélveztem és nevettem. Saját magát jobban kimerítette, mert perceken belül nevetve engedte el magát és feküdt rám befejezve bosszúálló tevékenységét. 

- Elfáradtál? - kérdeztem egyik kezemet átdobva a hátán. 
- Igen, de úgy látom, feleslegesen. - nevetett, de levegővételét rendeznie kellett, ugyanis szinte lihegett. 
- Nem mondtam, hogy én nem vagyok annyira csikis, mint egyesek? - nevettem fel.
- De, de én buta mindig elfelejtem. - nézett fel rám, ugyanis a nyakamnál helyezkedett el a feje. Szemei boldogan csillogtak, de nem tudtam sokáig elmerülni gyönyörű zöld tekintetében, mert hamar a nyakamba fúrta fejét, egyik kezével pedig a hajamhoz nyúlt. Elválasztott egy tincset a többitől és azzal kezdett játszani. 

Mellkasomon éreztem szíve dobogását, ami az előbbi akciója miatt még mindig gyors volt és nem is akart lassítani. Az én szívem pedig versenyfutásba kezdett az övével. Habár a célvonalat egyik szív sem lépte át, tudtam, hogy az enyém nyert. Nekem a közelsége váltja ki a gyorsan verő szívet. 

A hátát átszelő kezemmel elkezdtem simogatni, közben pedig dúdoltam. 

- Még mindig kiráz a hideg a hangodtól. - mondta a megszokottnál mélyebb hangon. Tudtam, hogy közel jár az elalváshoz.
- Ennyire azért nem borzalmas. - nevettem fel. Tudtam, hogy bóknak szánta, de szeretem hallani. 
- Nem úgy értettem. Abba ne hagyd, énekelj még! - próbált fenyegetőzően beszélni, de az álmossága miatt ez nem sikerült. Csak elmosolyodtam és eleget téve kérésének, folytattam. 

**

- Mindent betettetek? - kérdeztem a srácokra nézve, akik a hangszereiket hordták ki a kocsiba. 
- Én igen. - törölte meg homlokát Mike. 
- És én is. - rakta be gitárját Luke.
- Cal is kész. - jött elém mosolyogva Hope. 
- Akkor mindenki megvan. - mosolyogtam

Miközben a srácok próbáltak elhelyezkedni az autóban, én Hope arcát vizslattam. Keserédes mosoly rejtőzött a szája sarkában, szemei a könnyektől fénylettek. 

- Hope, nézz rám! - szóltam lágy hangon. Kicsit megrázta a fejét, jelezve, hogy nem szeretne. Nem fogadtam el nemleges választ, így az álla alá nyúltam, és megemeltem fejét. Beharapta alsó ajkát és még így is kerülte a szemkontaktust. - Amit ígértem, be is fogom tartani. Soha nem hagylak egyedül, érted?! - kezdtem én is fátyolosan látni. A szívem olyan volt, akárcsak egy szivacs, amit most jól megfacsartak, hogy minden nedvesség távozzon belőle. 
- Mégis megteszed, Ashton. Ausztrália másik felére készülsz menni stúdiózni. - emelte fel kezét kétségbeesetten, majd ejtette vissza combjai mellé. Végre a szemembe nézett, de bár ne tette volna! Az a tekintet... Fájt. Nem akartam itt hagyni.

Nem mondtam semmit, csak szorosan magamhoz öleltem. Ekkor tört ki belőle minden. Válla remegett és éreztem, hogy könnyei átnedvesítik a mellkasomat védő pólómat. Percekig álltunk így, amit a srácok is csak figyeltek. Szinte megfagyott a levegő. 
Szemeimet szorosan összeszorítottam, nem akartam gyengének tűnni, nem akartam sírni. De az, hogy itt kell hagynom Hope-ot, összetört. 

- Sajnálom. - szűrtem ki fogaim között és még szorosabban öleltem. 
- Én is! - válaszolta, majd elkezdett eltolni magától. Bőszen törölgette a szemét, én pedig még mindig csak álltam és őt néztem. - De menjetek! Még a végén lemaradtok valamiről! - mosolyodott el, de nem nézett egyikünkre sem. Nem válaszoltam, csak beültem a volán mögé.
- Vigyázz magadra, Hope! - mondtam az ablakot lehúzva. 
- Ti is vigyázzatok magatokra! És az első példányt ne felejtsétek el elpostázni nekem dedikálva! - nevetett fel, miközben mi szépen lassan kigurultunk a felhajtóról. 

A srácok integettek neki, amit ő viszonzott, én pedig a könnyeimmel küszködve figyeltem a visszapillantóból, ahogy egyre kisebb és kisebb lesz, majd eltűnik a láthatárról. 

- Tudsz ilyen állapotban vezetni? - kérdezte a mellettem ülő Luke.
- Tökéletesen vagyok. - pillantottam felé egy másodpercre.
- A szemed mást árul el. - mondta, de nem firtatta tovább a dolgot.

Az útra koncentráltam, hiszen életünk kalandja előtt álltunk, de a szemem előtt lebegett Hope csalódott tekintete, ami arra kér, hogy maradjak. Biztatott ő, mondta, hogy vágjunk bele, de legbelül nem akarta, hogy elmenjünk. Ezt a szeme árulta el minden egyes alkalommal, amikor felhozódott ez a téma. 
Nekünk azonban ez az álmunk. És mindent megteszünk azért, hogy ne csak este, hanem nappal is, hogy ne csak alva, hanem ébren is ebben élhessünk. Számunkra a színpad jelenti az otthont.

12. fejezet

2016. augusztus 23. / ~ 1 hónappal az éjszaka után 

Hónapforduló. Ma van egy hónapja, hogy teljesen magamba fordultam, hogy Hope kilépett az életemből. Elhagyott az, aki a fényt és a színt hozta az életembe. Most minden üres és szürke. Nem is szürke, fekete. 
Egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak rá. Az a nap életem legrosszabb és legmeghatározóbb napjává vált ahelyett, hogy a legboldogabbá vált volna. Pedig én úgy terveztem. Én azt terveztem, hogy az lesz. Minden ki volt találva, minden meg volt szervezve. Minden. Én pedig voltam akkora barom, hogy mindent elcsesztem, ezzel elrontva két életet is. Pedig az a két élet akár eggyé is válhatott volna. 

Három hete ki sem tettem a lábam a szobámból. A testvéreim, de legfőképpen anya aggódik értem a legjobban, őszintén megmondva, joggal. A depresszió határát súrolom, és ha valaki hamarosan nem jön megmenteni, bele is esem. A testem harcol a túlélésért, de az agyam, a lelkem és a szívem meghalni készül. Azt hiszem, ez a legpontosabb leírása a depressziónak. 
Sokszor gondoltam már arra is, hogy megszüntetem a fájdalmamat, de túl gyáva vagyok hozzá, akárcsak ahhoz is, hogy mindent beismerjek. Senki sem tudja, mi is történt aznap este. Csak ő és én. 

Gondolkozásomat egy halk, bátortalan kopogás zavarta meg. Válasz helyett csak a fejembe húztam a párnát, de ez a látogatót nem tántorította el és bejött. Nem láttam, ki az, nem néztem rá, hiszen nem is érdekelt. Egyedül akartam lenni.

- Ashton? - hallottam Mike gyönge, fájdalmasan csengő hangját. Nem tudom miért, de könnyek szöktek a szemembe hangja hallatán. Felidézhetett valamilyen emléket, vagy csak szimplán attól, hogy nem kívánt személy a szobámban. 

Nem válaszoltam, meg sem mozdultam csak annyira, hogy még inkább a fal felé forduljak és még erősebben szorítsam a párnát a fejemre. Miért jött? Három hete felém sem szagoltak. Miért most? Miért pont ma? 

- Ashton! - köszörülte meg a torkát, de még mindig bizonytalan volt - Az Isten szerelmére! Figyelnél rám?! - emelte fel hangját, de a vége felé így is megbánást véltem benne felfedezni.

Nem válaszoltam csak, mint egy élőhalott felültem és egy fintor kíséretében felé fordultam.  A fintorból csináltam egy erőltetett vigyort és vártam, hogy mondja, mit akar.

- Mi lett veled, haver? - ült le az ágyam szélére - Hiányolunk. - mondta és a szemeimbe nézett, amik olyan vörösek voltak a folytonos sírástól, hogy egy túlérett paradicsom is megirigyelné, és most is könnyekben ázott. 
- Ezt komolyan kérdezed? - fordultam ki magamból, és hetek óta most először éreztem mást is a szomorúságon és az ürességen kívül. Dühös voltam. - Három hete felém sem szagoltatok. És most idejössz azzal, hogy mi lett velem?! Ez felettébb szórakoztató! - már állva kiabáltam, a könnyeim utat törtek maguknak, pedig én minden erőmmel azon voltam, hogy erős maradjak. 
- Nyugodj már le! - állt fel ő is. Szemei szikrákat szórtak, pedig nekem volt jogom dühösnek lenni. - Sajnálom! - mondta lágyabb hangon.

Egyszerűen lerogytam az ágy szélére, könyökömmel megtámaszkodtam a térdeimen és a fejemet a tenyereimbe hajtottam. A vállam remegett a zokogástól, de egy hang sem jött ki a számon. Az a bizonyos gombóc megakadályozta. Lassan már azt is, hogy nyelni tudjak. Mike leült mellém és bármennyire nem férfias, simogatta a hátam. Tudta, hogy ez megnyugtat, ám ebben az esetben ez sem volt teljesen megfelelő. Csak egy dolog lett volna. Hope. De ő elment. 

- Ashton, nem gondolod, hogy segítségre szorulsz? - kérdezte még az eddigieknél is bátortalanabbul, amit meg is értek, hisze mégiscsak dilidokihoz akar küldeni. 
- Teljesen rendben vagyok! Csak nyugalomra van szükségem. Ennyi az egész. - emeltem fel a fejemet és Mike szemeibe néztem. Próbáltam határozott lenni, de láttam, hogy nem hisz nekem. Vörösen izzó szemem, az egy hónap alatt leadott több, mint 7 kiló, és az a tény, hogy magamba fordultam teljesen mást árult el rólam. 
- Akkor arra kérlek, hogy most nekem mondd el mindazt, amit eddig nem mondtál ki! Segíteni fog. - hagyta abba a hátam simogatását és teljes testével felém fordult. Hangosan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, és megadóan bólintottam.
- Félek, hogy nem érted meg. - adtam hangot az aggályaimnak. 
- Miért ne érteném? Ashton, haver, évek óta a barátod vagyok. Bármit elmondhatsz! - nézett biztatóan, de elkaptam a tekintetem és a kezeimre szegeztem. 
- Tudod te, milyen érzés az, amikor ott vagy valaki mellett nap mint nap, mint a barátja, de te szereted? Jobban szereted, mint eddig bárkit, de nem mondhatod el neki, mert rettegsz attól, hogy még barátként is elveszíted? És egyre nehezebb leplezni az érzéseidet, de folyamatosan magadban tartod, nő benned a feszültség, nyomja a teher a vállad? Milyen érzés, amikor hajnalban a csörgő telefonodra ébredsz, és ahogy megpillantod, hogy ő hív, hogy baj van, te rohansz attól függetlenül, hogy a harmadik lázcsillapító sem vitte lentebb a lázad, csakhogy őt biztonságban tudd? Én minden félelmem ellenére elmondtam neki, mit érzek. És nem azt mondom, hogy megbántam, de igen! Bassza meg, elment. Érted? - néztem rá a mondandóm közben először. Szeme könnyes volt, de nem szólt semmit. Egy újabb gondterhes sóhaj hagyta el a számat. Küzdöttem a torkomban lévő gombóccal, a kitörni készülő könnyeimmel, a mérhetetlen ürességgel, de legyőztek. Szinte suttogva, akadozva folytattam, másodpercenként letörölve az arcomról azokat a könnyeket, amiket lassan többet érzek és látok, mint bármi mást. - Igazuk van azoknak, akik azt mondják, a világ legszebb dolga a szerelem, de egyben a legrosszabb is. Ha nem viszonozzák, ha minden reménytelen, akkor egy életen át fog kínozni, szépen lassan, belülről emészt fel, amíg teljesen fel nem adod. Mike, ti, akik nem éltetek még át hasonlót, sosem fogjátok megérteni, milyen kibaszott nehéz elveszíteni valakit, akit szeretsz. Nekem ebben kell élnem és igen, még nem sikerült túltennem magam rajta. És attól tartok, nem is fogom tudni megtenni ezt a lépést. Soha. - fejeztem be. Minden erőmet felőrölte, hogy próbáltam összefüggően beszélni. 
- Ashton, fiatal vagy. Hogy mondhatod azt, hogy egy életen át fog ez kínozni? - nevetett fel, amin nem kicsit lepődtem meg - Még egy hónap és boldogabb leszel, mint valaha. - mondta mosollyal az arcán, majd megveregette a vállam, és indulni készült - Azt hittem, komoly a baj, de úgy látom, nincs rám szükség! Majd hívlak! - mondta, és kilépett a szobám ajtaján. 

Szó szerint tátott szájjal néztem utána. Ez meg mi volt? Folyamatosan visszhangzott a fejemben az a nevetés, amit két mondata között engedett ki a száján. Valaha én is nevettem. Egy hónapja még én is boldog voltam. Sőt. Egy hónapja voltam a lehető legboldogabb. Mindenem rendben volt, mindenem meglett azon az estén. Aztán mindent el is veszítettem. Sose hagyd, hogy valaki a mindeneddé váljon, mert ha elmegy, akkor nem marad semmid! Nekem semmim sem maradt, csak egy szilánkokban lévő szívem, aminek a szilánkjai szétszóródtak belül és minden testrészembe fúródott egy darab, ami napról napra egyre nagyobb fájdalmat okoz, de még mindig érez. Sajnos, már csak a fájdalmat és a hiányt.
Nem ő törte össze a szívem, hanem én. Én voltam akkora idióta, hogy elment. Minden rohadtul az én hibám, és igazából ez fáj a legjobban a hiánya után. Ha nem akarom a hős szerelmest játszani, még ma is itt nevetne mellettem, és igaz, hogy csak mint a barátom, de itt lenne... Bármit megadnék érte. 

Sokszor gondolok arra, mit lett volna, ha...? És tisztában vagyok vele, hogy ez a legfeleslegesebb kérdés, de egyszerűen minden percben csak arra tudok gondolni, hogy ha akkor máshogyan csinálom a dolgokat, még velem lehetne. Ilyenkor a szám sarkában bujkál egy mosoly, de sajnos sosem merészkedik elő. 

Gondolkozásomból a telefonom csörgése zavart meg. Ránéztem a kijelzőre és lefagytam. Remegő kezekkel nyúltam a folyamatosan zenélő készülék után, és igazából akkor fogtam fel, hogy ez Hope hívóhangja. Simple Plan - Astronaut első néhány sora volt az. 

Can anybody hear me?
Or am I talking to myself?
My mind is running empty
In the search for someone else
Who doesn't look right through me.
It's all just static in my head
Can anybody tell me why I'm lonely like a satellite?  

Ez volt az ő csengőhangja. Szerette az első két sora miatt, hogy olyan, mintha a telefon beszélne hozzá, amikor hívja valaki. Annyira szerette, hogy ezt állította be az én telefonomra is. "Így, ha hívlak, egyből tudni fogod, hogy én vagyok az." Még hallom a hangját a fejemben. Pont egy boldog időszakát élte, így a hangja is vidáman visszhangzott. Elmosolyodtam. Egy hónapja az első mosolyom volt. És megint ő okozta. Hirtelen felszáradni éreztem a könnyeimet, és mintha  a szétpergett szilánkok is elindultak volna a helyükre. Mintha pár másodperc alatt minden visszatért volna a tökéletes körforgásba. Boldogan emeltem a telefont a fülemhez, de annyit időztem, hogy a csörgés megszűnt. Elkéstem vele.
Hirtelen az ajtóm halk nyitódására lettem figyelmes. Odakaptam a fejemet és az izgatott tekintetemet. 

- Hope? - kérdeztem már majdnem fel is pattanva az eddigi ülő helyzetemből, de csalódnom kellett. Csak Lauren volt az. - Mit akarsz? - kérdeztem újra a telefonomra figyelve. 
- Hope? - kérdezte csodálkozva. 
- Az előbb hívott. Nézd! - mutattam meg neki a képernyőt - Vissza fog jönni hozzám! Érzem! - mondtam neki, ő pedig, mint aki szellemet látott, kihátrált a szobámból. 

Nem foglalkoztam vele. Gondoltam, még kicsi, nem érti ezeket a dolgokat. Gondoltam rá, hogy visszahívom, de nem tettem. Csak vártam. 

Nagyjából negyed óra után anyukám kopogtatás után belépett az ajtón. Ezen a napon többen keresnek, mint eddig bármikor. De most már nem zavart. Boldog voltam, hogy Hope keresett. Bár, nem tudtam, mit akar, de valamit igen, és bármi is az, én megadom neki!

- Hogy érzed magad, fiam? - ült le mellém aggódó tekintettel pásztázva, ahogyan a telefonomat figyelem szinte pislogás nélkül. 
- Hope hívott! - mosolyogtam rá. Arca még fehérebb lett. Elsápadt, és szemei egyre jobban csillogtak. 
- Mi a baj, anya? - néztem rá, és már én is aggódni kezdtem - Jól vagy? Elsápadtál. - tettem egyik kezem a vállára, de ekkor kitört belőle a zokogás. 

Nem értettem a helyzetet. Miért van az, hogy amikor én jobban vagyok, más lesz rosszabbul? Most nem örülnie kéne?

- Anya? - kérdeztem meg még egyszer.
- Ashton, Hope elment. Nem tud hívni, nem fog visszajönni. - ejtette ki azokat a szavakat a száján, amit most a legkevésbé sem akartam hallani.
- Nem, Anya, tévedsz! Itt van! Hívott! - kerestem vissza a híváslistában, de nem találtam - Az előbb még itt volt. Esküszöm! Biztos töröltem véletlenül. - mosolyodtam el, de még én sem hittem el.
- Lauren szólt, hogy beszélnem kellene veled.
- Lauren! Ő látta! Neki mutattam. - jutott eszembe, és azonnal indulni akartam szólni neki, hogy bizonyítsa, de anya visszaültetett maga mellé.
- Laurennek egy képet mutattál. Drágám, megijesztetted őt. - simította meg a vállam.
- Nem! Az lehetetlen. Hívott! Még a csengőhangját is hallottam! Biztos vagyok benne, Anya! Hinned kell nekem! - szinte már könyörögtem neki, de még engem is elbizonytalanított a tudat, hogy  a saját édesanyám sem hisz nekem. 
- Ashton, tudod, hogy mindent megtennék azért, hogy boldog legyél, de nem hagyhatlak egy álomvilágban élni. Hope meghalt. - mondta ki, és mintha villám csapott volna belém, újra minden apró kis szilánk szétáramlott a testemben mélyebbre fúródva, mint valaha - Hope nem fog visszajönni, édesem! Tudom, hogy szeretted, de túl kell lépned ezen a dolgon. Ő is ezt akarná. - a szememből a hajamra nézett és egy előrenyúló tincset simított a fülem mögé, de én ellöktem a kezét.
- Miket beszélsz? - kérdeztem kétségbeesetten. Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam elhinni. Úgy akartam tenni, mintha mindez meg sem történt volna.
- El kell fogadnod! Örökké veled lesz, de már nem melletted. Csak itt, bent. - tette kezét a szívemre, ami nem igazán dobogott ott többé - Drágám, ő is azt akarná, hogy boldog legyél! Sosem akarna így látni. Tudom, milyen nehéz most neked, de mi, a rajongóitok és a srácok is melletted állunk, és segíteni fogunk, ahogyan csak tudunk, de ehhez te is kellesz! Neked is akarnod kell!
- Hope meghalt. - suttogtam megsemmisülve. 

Olyan volt, mintha az elmúlt egy hónapban nem is tudtam volna, hogy miért is sírok, hogy mi fáj ennyire és ezekben a percekben fogtam volna csak fel igazán.
Lelki szemeim előtt minden megjelent. A temetés, a sok szomorú arc, és az a kettő, akikén semmi érzelem nem volt. A szülei arca. Anyukája még csak virágot sem hozott, egy könnycseppet sem morzsolt el lányáért. Nevelőapja még oda is részegen ment. Igazi apjának pedig nyomát sem láttuk. Hope-nak mi lettünk a családja. Én, a srácok és a rajongók. Apropó rajongók. A temetésről semmit sem tudnak, sőt arról sem, hogy mi lett Hope-al. Hazudtunk nekik. Azt mondtuk, hogy nem szeretne hozzánk, közénk tartozni, de mi ezt megértjük és nem haragban váltunk el tőle,  szóval nekik sem kell haragudniuk rá. Kezdetben kételkedve fogadták, de aztán, mivel egy pletyka sem volt elfogadhatóbb, így elhitték és belenyugodtak. Pedig mindenki szerette őt. 
Újraéltem az elmúlt hónapot abban a pár percben, amíg felfogtam, mi is történt. Megsemmisült szemeimmel édesanyám arcát kémleltem. Nem tudtam mit mondani, csak a nyakába borultam, és úgy zokogtam tovább. Ő is sírt, hiszen ő is szerette, de biztos vagyok benne, hogy most miattam sír. Nem bírja elviselni azt, hogy így kell látnia. Fáj neki a fájdalmam és az, hogy nem tehet ellene semmit. Egy anyának ez a legrosszabb érzés, amikor tehetetlen gyermeke fájdalma ellen. 
Csitítgatott, simogatta a hátam, aprókat ringatott rajtam és nem foglalkozott  azzal, hogy a vállán a ruhája már teljesen átázott a könnyeim miatt. Én pedig nem foglalkoztam azzal, hogy korom ellenére édesanyám szerető karjaiban sírok. 

- Hope meghalt. - suttogtam.- Igen, Hope meghalt, de te élsz! Hát élj! - mondta még mindig ölelve.- Hope meghalt! - üvöltöttem fájdalommal áztatott hangommal. Mondatom egy darabig még kétségbeesetten bolyongott a szobában, aztán kirepült az ablakon magával víve az összes fényt és engem, a lelkem és az életemet is beleértve.- Ashton! - édesanyám kétségbeesett hangja volt az utolsó dolog, amit még hallottam, aztán olyan csend lett úrrá, és olyan sötétség, amit már annyira vártam. Szinte lebegtem. Minden fájdalmam elmúlt, minden negatív dolog a semmibe veszett. Nem éreztem semmit. Szó szerint semmit. És ez az elmúlt hónap után, felemelő érzés volt. Az elmúlt hónap után a halál is megváltás lett volna, és úgy látszik, valaki végre feloldozott.